Szóval megvolt a második nagy utazásom (és mindjárt jön a második). De ez volt az első olyan igazi. Már azért elég régóta vagyok itt, mostmár azért tudom, hogy mi hogy működik – mondjuk úgy nagyjából. Majdnem két hétig voltam oda a Déli sziget északnyugati részén (a Déli szigetnek nincs is igazi neve, itt a két nagy szigetet egyszerűen északinak és délinek hívják). Mentem egy nagy komppal, voltam olyan helyeken, amelyek itt Új-Zélandon világhíresek – és ebben van valami. Túráztam autóztam, és szemlélődtem. Néha olvastam – Galaxis útikalauz stopposoknak; kiváló mű. Beszélgettem az emberekkel, az utazókkal és a helyiekkel. Bár körülbelül egy 1000-1500km-es túra volt, elég feszes, de mindig volt arra idő, hogy csak úgy megálljak ha olyanom volt, és csak nézzek, vagy felszaladjak egy dombra/hegyre, tópartra és ne csináljak semmit – vagy csak pár fotót (http://www.flickr.com/photos/45341461@N02/). Olyan gondolkodós volt a dolog és erre szerintem nagy szüksége lenne mindenkinek néha – bár tudjátok, hogy ilyen téren én azért szuperhülye tudok lenni. Jó, hogy ez nekem most megadatott, mármint nem(csak) az általános szuperhülyeség, hanem idő a nézegetésre. Ilyenkor nemcsak magamat tudtam összébbrakni, de mindezt egy egészen más közegben – ebben benne volt a természet is, meg az emberek is meg amit az emberek csináltak a természettel. Ugye azt azért lehet sejteni, hogy itt azért máshogyan működnek a dolgok. Pl. emlékszem, hogy el voltam képedve, amikor Renáta mesélte, hogy a norvég IKEA-ban az emberek saját maguknak olvassák le a vásárolt cuccok értékét, és fizetnek önállóan kártyával, mindenféle segédlet nélkül, és mennek aztán haza. Na, ez itt a közértben is működik, nem mindenhol, de azért sok helyen. Szóval egy ilyen társadalmi közegben lenni már önmagában is valami. Aztán meg a természet dolgai itt tényleg olyanok, hogy csak na – de ezt látjátok a képeken is. Az emberek meg vigyáznak arra, amijük van, és nem jelent egészségügyi kockázatot mezítláb mászkálni a városban – sokan mezítláb mászkálnak, de nem ezért, hanem mert nem nagyon tudják értékelni, hogy hogyan és hol élnek és elég igénytelenek… (érdekes módon a gyerekek közül sokkal többen járnak mezítláb, még akkor is, amikor 15 fok van és eső). Egy ilyen más közegben tényleg máshogyan tudja érezni magát az ember és csak úgy töltődik mindenféle dologgal, ahogy átfolynak rajta a külvilág ügyei és történései.
Naszóval ez kimozdított abból a fajta rossz érzésből, amivel eljöttem otthonról, és újra tettrekészség lett úrrá rajtam. És ez nagyon jó. Most például szorgalmasan tervezgetem a következő kirándulást az északi szigeten, annak is az legészakibb végén. Ott is sok a tenger…