afurstand_NZ

A munkakeresés nem megy. Illetve a keresés megy, csak a kapás nem. Érdeklődtem itt-ott, hogy ennek mi lehet az oka, hát elég lehangoló híreket kaptam. Általában azt írták, hogy az énfajta pozíciókban a tökéletes angol követelmény – nekünk olyanunk meg sosem lesz. Azt is mondták, hogy a várostervezés, meg stratégiai, meg környezet, meg ilyenek tulajdonképpen nem is hiányszakma – ahogy azt a bevándorlási hivatal állítja a honlapján, hanem az egyetemek csak úgy ontják magukból a szakembereket, és egy-egy állásajánlatra néha 50 vagy még több jelentkező adja be pályázatát. Én meg úgy látszik nem vagyok elég meggyőző. Nyilván a törvények és szabályozások ismeretének feltételezett hiánya sem előny, bár olvastam a releváns törvényeket, és nem sokban különböznek a hazaiaktól, bár elég komplexen adják elő a dolgokat. Persze egy fejlett demokráciában tanulni meg a dolgokat más, mint kívülről beleesni, és alkalmazni, dehát azért elsajátítható. És kb azért is dolgoznék itt egy kicsit szívesen, hogy egy fejlett demokráciában is megtapasztaljam a dolgokat. Azt is mondták ezek a jóemberek, hogy azért van a kiwik-ben olyan, hogy nem szívesen látnak bizonyos helyeken bevándorlókat. Azért látszik és érezhető, hogy itt is válság van – illetve volt, mert ők azt mondják, hogy már kilábaltak belőle (azért az államháztartási hiány 2009-ben felszökött 3,5%-ra – drámai). Ez okból általában nehezebb bejutni az országba és munkát kapni. Igaziból a nem-kiwi-k általában csak a kevesebb képzettséget, vagy jó szaktudást igénylő „kétkezi” szakmákban vannak jelen.

Szóval már ezt a dolgot itt kicsit feladtam. Biztos lehetne máshogyan csinálni a munkakeresést, de én nem tudom azt hogyan kell. Biztos el lehetne menni gyümölcsöt szedni vagy takarítani – ezek is jók, de egyrészt van valami amit szeretek csinálni – és talán kicsit tudok is, ami ráadásul olyan hivatás-féle. Tehát most még próbálkozom Ausztráliában – ami csak egy nagyobb ország, és ott talán ajánlókat is tudok szeretni, és meglátjuk mi lesz. Ha semmi, akkor meg jól hazamegyek.

Szóval megvolt a második nagy utazásom (és mindjárt jön a második). De ez volt az első olyan igazi. Már azért elég régóta vagyok itt, mostmár azért tudom, hogy mi hogy működik – mondjuk úgy nagyjából. Majdnem két hétig voltam oda a Déli sziget északnyugati részén (a Déli szigetnek nincs is igazi neve, itt a két nagy szigetet egyszerűen északinak és délinek hívják). Mentem egy nagy komppal, voltam olyan helyeken, amelyek itt Új-Zélandon világhíresek – és ebben van valami. Túráztam autóztam, és szemlélődtem. Néha olvastam – Galaxis útikalauz stopposoknak; kiváló mű. Beszélgettem az emberekkel, az utazókkal és a helyiekkel. Bár körülbelül egy 1000-1500km-es túra volt, elég feszes, de mindig volt arra idő, hogy csak úgy megálljak ha olyanom volt, és csak nézzek, vagy felszaladjak egy dombra/hegyre, tópartra és ne csináljak semmit – vagy csak pár fotót (http://www.flickr.com/photos/45341461@N02/). Olyan gondolkodós volt a dolog és erre szerintem nagy szüksége lenne mindenkinek néha – bár tudjátok, hogy ilyen téren én azért szuperhülye tudok lenni. Jó, hogy ez nekem most megadatott, mármint nem(csak) az általános szuperhülyeség, hanem idő a nézegetésre. Ilyenkor nemcsak magamat tudtam összébbrakni, de mindezt egy egészen más közegben – ebben benne volt a természet is, meg az emberek is meg amit az emberek csináltak a természettel. Ugye azt azért lehet sejteni, hogy itt azért máshogyan működnek a dolgok. Pl. emlékszem, hogy el voltam képedve, amikor Renáta mesélte, hogy a norvég IKEA-ban az emberek saját maguknak olvassák le a vásárolt cuccok értékét, és fizetnek önállóan kártyával, mindenféle segédlet nélkül, és mennek aztán haza. Na, ez itt a közértben is működik, nem mindenhol, de azért sok helyen. Szóval egy ilyen társadalmi közegben lenni már önmagában is valami. Aztán meg a természet dolgai itt tényleg olyanok, hogy csak na – de ezt látjátok a képeken is. Az emberek meg vigyáznak arra, amijük van, és nem jelent egészségügyi kockázatot mezítláb mászkálni a városban – sokan mezítláb mászkálnak, de nem ezért, hanem mert nem nagyon tudják értékelni, hogy hogyan és hol élnek és elég igénytelenek… (érdekes módon a gyerekek közül sokkal többen járnak mezítláb, még akkor is, amikor 15 fok van és eső). Egy ilyen más közegben tényleg máshogyan tudja érezni magát az ember és csak úgy töltődik mindenféle dologgal, ahogy átfolynak rajta a külvilág ügyei és történései.

Naszóval ez kimozdított abból a fajta rossz érzésből, amivel eljöttem otthonról, és újra tettrekészség lett úrrá rajtam. És ez nagyon jó. Most például szorgalmasan tervezgetem a következő kirándulást az északi szigeten, annak is az legészakibb végén. Ott is sok a tenger…

Hát, Szilveszterkor lehetőségem nyílt ismét betekintetni az Új-zélandi emberek lelkivilágába, és külső világába is. Egy zenés-táncos szórakozóhelyre mentünk. Na, erről kiderült, hogy tulajdonképpen egy kocsma. Élő zene azt volt (Irma és kis csapata), ami jó volt, de sajnos olyan nagy hagnulat nem kerekedett. Természetesen azért ahogy egyre részegebben lettek az emberek, egyre jobban belejöttek, de azért részegen félmeztelenül táncolni (? – tántorogni) a színpad előtt!!! Hát ez felháborító. Beszélgettem többekkel, pl. részeg és rémisztő maorival, aki kiderült, hogy nagyon kedves ember, és barátságosan üdvözölt. Aztán volt egy Úr, aki sötét napszemüvegben várta az Újévet. Kiderült, hogy valamilyen szembetegsége van, ezért visel napszemüveget. Azt is elmondta, hogy az partin részt vevő emberek legalább fele munkanélküli segélyből él, ahogy ő maga is le van százalékolva, viszont egyéb más munkáiból adómentesen 60e dollárt (kb 8M Ft) szedett össze. Nagyon ügyes… Beszélgettem még kábítószerdílerrel, és egy ír származású emberrel, de vele csak keveset, mert egy szavát sem értettem. Hogy aztán ő mennyit értett abból, amit én mondtam neki nem tudom, de kedvesen mosolyogtunk egymásra, és ez elég volt. A kábszerdíler még egy italra is meghívott, és nagyon örült, hogy ilyen derék külföldiek mennek az országba dolgozni. Végül ez esetben neki nem kell csinálnia semmit, eltartja az állam, és a mellékes megvan az eladásokból.

Nos ezek elgondolkodtató dolgok, lehet, hogy nekem is kábítószer-, esetleg sötét szemüvegek forgalmazásából kellene megélnem, ahelyett, hogy rendes munkát keresnék magamnak.

Különben az általában jó, hogy az emberek tényleg kedvesen állnak a másikhoz, akárhonnan jönnek is. Pl. olyan dolgok, hogy antiszemitizmus – nem is értik, hogy mi ez az egész. Ha csak mész az utcán, vagy veszel a boltban valamit, és belenéznek a szemedbe – ugye ehhez sem vagyunk szokva, és sokszor ez egy nem kívánt kapcsolatteremtés lehet, de itt ez normális. Persze én nem rég óta vagyok itt, de akiknek már hosszú távú kapcsolatuk van a kiwikkel azt mondják, hogy jó barátságot kötni valakivel viszont nagyon nehéz és hosszú idő.

De sebaj, mert itt a Boldog Új Év, remélem mindenkinek jól sikerült a ünneplés, és annál is csak sokkal jobb jöhet.

Hát sok nem történik velem mostanában, hanem csak izgatottan várom a visszajelzéseket a beadott jelentkezésimre, és persze a MÁV-telepes pénzt… egyszer csak megjönnek, bár visszajelzésből volt már elég sok (még ha nem is kedvezőek), az utóbbiból pedig sosem lehet elég. Tehát kis történetek jönnek a mindennapokból, sok kis dolog, ami sokra megy.

Például itt van a palmerstoni időjárás: na ez elég gáz. Azt hiszem szegény Irmáék – akikkel baráti közösségként élünk itt a házukban – az ország egyik legkevésbé szerencsés régióját választották ebből a szempontból. Ez a térség elég lapos, a hegyek tőle keletre nőnek ki a földből. Szóval jönnek a nyugati szelek a tenger felől, amelyek erősek és viszonylag hidegek. Ezek telibe kapják a várost, viszont a hegyek miatt felfelé kényszerülnek, ami miatt az eső is sokat esik. Szóval most ugye itt nyár van, azonban jelenleg is kb. 20km-es szél fúj odakint, és 17-18 fok van, és az eső is bármelyik pillanatban eleredhet. Ez elég szomorú… különösen úgy, hogy tudni, hogy a hegyek által védett helyeken most 25 fok van és általában napsütés. De hát ez van, önéletrajzot küldözgetni innen is lehet, és legalább viszonylag középen van, hogy el lehessen menni ide-oda.

Egy maori legenda is megemlékezik a megfékezhetetlen nyugati szélről:

Egyszer volt hol nem volt, élt egy Maui nevű maori, aki igen derék legény volt és igen sok hőstettet hajtott végre. Amolyan félisten volt, aki olyanokat is csinált, hogy pl. kihorgászta Új-Zéland déli szigetét (ami a helyiek állítása szerint ezért hal alakú?), mert nem volt szegény maoriknak elég földjük itt Északon. Naszóval, amikor Maui éppen azzal foglalkozott, hogy az emberlakta vidékeket humanizálja, a szeleket is megzabolázta, egyedül a nyugati széllel nem bírt, mert az még neki is túl vad volt. Ezért amikor a keleti vagy az északi (vagy akár a déli) szél fúj, a maorik azt mondják, hogy Maui szelleme az igába hajtott szelek hátán éppen a nyugati szelet kergeti, mintha nem lenne elég hogy a nyugati is fúj.

Naszóval ilyenek vannak, de a Kriszta mondta, hogy rövid bejegyzéseket írjak, és abból többet. Szóval ez lesz.

Post 091223

Jártatok már vulkáni kráterben?

Hát én jártam. Miután úgy döntöttem, hogy megjutalmazom magam részben Karácsonyra, részben pedig a MÁV-telepes munka befejezésének okán. Ugye azt azért a legtöbben sejtettük, hogy a vulkánosság Új-Zéland egyik különlegessége, kevés hely van a világon, aktív vulkánok, gejzírek vulkáni tavak vannak. Nos ezekez néztem meg. Persze ez nem kevés pénz és idő, de mindenképpen megérte.

Szóval ezek a vulkánok itt úgy vannak hogy: Új-Zéland északi szigetét délnyugat-északkeleti irányban egy hatalmas törésvonal keresztezi. Az ország nyugati részén találkozik ugyanis a csendes-óceáni és a ausztáliai-polinéz kőzetlemez, és ennek mentén elég sok törésvonal alakult ki, és a földrengések is elég gyakoriak – állítólag már megéltem egyet, de fel se ébredtem… Naszóval, az északi szigetet keresztező törésvonal mentén több vulkán, vulkáni hátság és hegység húzódik viszonylag egy vonalban. A leghíresebb vulkános helyek nyugatról keletre a Mt Egmont (Mt Taranaki), Mt Ruapehu. Mt Tongariro, a Taupo felföld, illetve a tenger alatt folytatódó törésvonalon a Fehér-sziget (White Island). Míg a hegyek értelemszerűen magasak és vulkán kinézetűek, addig a Taupo felföldön a mindenféle más vulkánosság is megjelenik (természetesen azért itt is vannak működő vulkánok). A Taupo felföld Taupo-tól (mily meglepő) a tengerparti részekig terjed, központja Rotorua, ami egyben a turizmus központja is. Na, ide jöttem elsőre; Palmerston North-ból 5 órás buszutazás gyönyörű tájakon. Rotorua már rögtön vicces, mert mindenféle fortyogó, forrongó tó, iszapos terület van a városon belül, ill. annak szélén, amelyek kénes gőzt bocsátanak ki magukból, amitől sokszor az egész város záptojásszagú. A város egy hatalmas kalderrába települt (egy megavulkán kirobbant középső része), amelyben több nagy tó is van, rögtön egy a város mellett. A vulkánosságnak megvannak persze az előnye is, mert mindenhol kénes termálvízre települt fürdők, szállodák várják a turistákat. Itt az állam indította be a fürdőturizmust még a XIX.sz. végén, szóval itt van néhány szép régi fürdőépület is (az építészet általában elég szellemtelen itt). Az egyik fürdőt beválasztották a világ legjobb 10 fürdője közé, nos én este érkeztem és az út porát egy éjszakai fürdőzéssel itt mostam le magamról. Szép a fürdő, de ha ez az első tízben van, akkor a Gellértnek vagy a Széchenyinek is ott a helye. Ami nagyon menő benne, az a kilátás – a fürdő a tóra néz, illetve hogy sok kisebb medence van és közöttük kedves zöld részek, bokrokkal, sziklakertekkel. Aztán elszenderettem.

Másnap 7-re jött értem egy busz a szállásomra – ezek nem sok szót érdemelnek, olcsó alvóhelyek – és vittek a törésvonal utolsó felszíni nyomához a White Island vulkáni kráteréhez. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagy vulkán nőtt ki a tengerből, aminek csak a csúcsa látszik ki. Ide mentünk. A tengeri út Whakatane-ből indult, kb. másfél óra, 50 km. Útközben csuda dolgok történtek, pl. jöttek delfinek, gyilkos bálnák, és nagy csapatokban ugrálták körbe a hajót, elhagytunk egy-két kisebb szigetet, amit az angolok két hordó rumért vettek meg a maoriktól, akik viszont a legenda szerint elásták a hordókat, várván, hogy majd egy rumoshordó-fa nő ki a földből… hát állítólag nem nőtt, bár meg lehet próbálni, hátha.

A sziget tehát tulajdonképpen egy vulkán krátere. És a kráterben mászkáltunk. Azt hiszem a képek magukért beszélnek. Holdbéli táj, növény egyáltalán nincs, folyamatosan változó felszín, kénes lerakódások, füstölgő hegyoldalak, valószínűtlenül zöld, hipererős savakkal teli tó (a kis vízfolyások pH-ja csak 2 körül van – mint egy jobb gyomorsav), és mindenhol bugyogó sár, gőzölgő üregek és kénszag. Nem embernek való vidék, olyan erőkkel, amikhez nem mérhetjük magunkat, itt hegyek teremnek, és tűnnek el egyik pillanatról a másikra, valóban, mint a pokol. Nos ezt is megjártam. Bár ez tényleg nem embernek való vidék, itt évekig kénbányászat folyt. Csak aztán kitört a vulkán, és elvitte a kráterben felépített gyárépületeket. Az emberekkel együtt. Na, akkor abbahagyták a bányászatot.

Visszafelé az úton megálltam egy Hell’s Gate nevű helyen. Ezt a nevet Bernard Show adta ennek a termálvidéknek, ami tulajdonképpen egy 1-2 óra alatt bejárható völgy, bugyogó iszapforrásokkal, tavakkal, szilikát-teraszokkal. Ha ez a pokol kapuja, akkor a sziget valóban a pokol, onnan még menekülni se lehet. A Hell’s Gate termálvidékére egy fürdő is épült, itt is megmerítettem magam, és jó későn érkeztem meg szállásomra. Másnap reggel hátizsák a csomagmegőrzőbe, és mászkálás Rotoruában. Itt elmenten a város szélén lévő, termál-völgyre épült és a mai napig lakott maori faluba. Pont, mint egy idióta turista. Hát az tényleg ijesztő volt, hogy amikor a maori vezető azt mondta, hogy „most mindenki mondja azt maoriul hogy helló – Kai orua” (vagy valami ilyesmi), és mindenki mondta, kórusban, hangosan, érthetően (én nem). Brrr.

Egy maori falu abban különbözik a többitől, hogy sokkal szegényebb. Ezt nem értem, mert elég borsos áron lehet bejutni. De az ő dóguk, hogy mint csinálnak a pénzükkel. A termál-völgyre épült maori falu abban más mint a többi, hogy nem kell foglalkozni a meleg vízzel. A fürdés forró (40 plusz fokos) természetes tavacskákban, és ezekre épített fürdőviskókban történik. A főzés egyszerű, mert vagy ásnak egy lyukat a földbe, amibe belerakják az ételt és ha letakarják egy-két óra alatt megfő, vagy egyszerűen belelógatják a főznivalót egy forró (lobogó) tavacskába, majd kihúzzák onnan egy fél óra – óra múlva. Fűteni nem nagyon kell, mert a föld meleg.

A maori kultúra egy érdekes dolog. Faragásaik, maszkjaik tényleg szépek, fából, csontból és jádekőből faragnak mindenfélét. Kultúrájuk sok más részét a röpke 160 év alatt, amióta a fehér ember komolyabb mennyiségben megjelent többé-kevésbé elvesztették. A meséiket hála a jó égnek leírták (írásuk nem volt, történelmüket, meséiket a szájhagyomány őrizte meg), de nyelvüket szinte teljesen elvesztették, zenéjük és táncuk pedig eléggé elsatnyult, a „nyugati” ember szája ízére alakították. Persze itt lehetett látni harci táncot (haka), amikor kinyújtják a nyelvüket a nagydarab, elég hájas maorik szumóznak. Valamint valamiért: jó üzleti érzékkel már az 1880-as években belépődíjat szedtek az idegenektől falvaik meglátogatásáért.

A falu szomszédságában működik egy maori kulturális és termál központ is. Ide középdélután érkeztem. Belépő jó sok, hezitáltam is, hogy bemenjek-e. Bementem, mint egy ártatlanul fényképezgető turista… A maori faragások nagyon menők voltak, ahogy egy-két épület is. Láttam kiwimadarat (mára csak 70ezer maradt belőlük, itt van egy madármentő program, és kiállítottak egy kis barnát). A kiwi úgy néz ki, mint egy nagyon szőrős focilabda, amiből kilóg alul két piszkafa láb, elöl meg egy újabb szőrős gombóc (fej) egy hosszú szívószállal (csőr). Vicces, ahogy így rohangászik. Pusztulásának fő oka az európai ragadozók elterjedése: macsek, menyét, borz, sündisznó, vadisznó (na jó, ez az utolsó kettő mindenevő).

Itt láttam igazi gejzírt is, szép nagy színes szilikát-teraszokkal, tavakkal. Ez a gejzír szinte minden órában kitör, akár 20-30 méteres magasságba. Ez azért ritka. Érdekes, mert ekkorra már tele voltam a sok új dologgal, és a gejzír már olyan volt,hogy oké, már ezt is láttam – a természetimádat része a dolognak nem nagyon működött. Azt hiszem ezek olyan dolgok, amiket tényleg meg kell nézni, ha lehet, de nem emberi, nem megnyugvást ad, hanem inkább felzaklat a folyamatos változásával.

A Rotorua tó az inkább egy jó kis üldögélőhely. Üldögéltem is sokat a partján, emiatt a csomagmegőrző bezárt. És fél órára rá indult a buszom a tengerpartra, Taurangába. Szóval az egy elég rossz érzés volt. Mondjuk az is hülyeség, hogy egy csomagmegőrző bezár délután fél hatkor… de Isten áldja a bevándorlókat, akik csomagmegőrző-takarításból élnek, kiadták a zsákot, így buszoztam tovább a tengerpartra, ahol esti sörözés, zenehallgatás, jövés-menés volt a program; ez mindenhol ugyanolyan, csak itt mondjuk még a magamfajtával is leállnak beszélgetni az emberek. Másnap tengerpartot néztünk Irmával, akihez itt csatlakoztam (a vendéglátóm), és egy kis tengerparti dombocskát is megjártunk (Mt Maunganui), szóval a tenger az olyan nagy, és belül tele van hallal, felül meg hajóval. Azt mondják legalábbis. Este ugyanaz, sörözés, beszélgetés a kedves részegekkel, aztán másnap usgyi vissza Palmerston North-ba.

Most már munkát is kéne találni, vagy miafene.

Namost, eljött az ideje az írásnak, miután a dolgok kialakultak egy kicsit. Sőt. Szóval kezdődik a sztori ott, hogy elindultam. Az egyik legviccesebb az úton a frankfurti repülőtér volt, ahol a kedves ifjú hölgy alkalmazottak biciklivel közlekedtek az épületben, és a gránit burkolaton farolva fékeztek a kedves ifjú urak mellett. Mellettem senki nem fékezett… mindezt este 10-kor a többé-kevésbé kihalt reptéren, ahol néhány hozzám hasonló kortyolgatta sörét. Az igazi repülés csak akkor kezdődött, 12 óra Szingapúrig, úgy, hogy a kiváló Qantas emberei állandóan etetni és itatni akarják az embert. Nahát az első etap épp elég lett volna, de az csak az út fele volt. Szingapúr különben elég jó helynek nézett ki a repülőből, és amikor kimentem a teraszra rájöttem, hogy a Távol-keleten miért lusta mindenki, vagy miért akar nagy modern légkondícionált házban lakni: a páratartalom és a meleg a szó szoros értelmében mellbevágó. Nadeaztán irány Sydney, újabb 10 óra és harmadszorra néztem meg a Harry Potter és a félvér herceg című kiváló darabot… Sydneyből Wellingtonba már csak 3 óra volt az út, azt már fel se veszi az ember, mert annyira kész van a nemalvástól meg a fel-leszállástól. A wellingtoni reptéren majdnem fertőtlenítették az egyik cipőmet, mert ezek itt annyira félnek mindenféle baciktól, hogy csak na. Különben megvan rá az okuk; épp ma olvastam egy turisztikai rekreációs  fejlesztési dokumentumban – mert ilyeneket olvasgatok ráérő időmben – hogy pl. a patkányt utálják, ami érthető, de az opposzumot, a vaddisznót és a vadkecskét is, amelyeket ki akarnak irtani. A szarvasokat csak azért nem, mert azokat szeretik vadászni… nem jó itt állatnak lenni. Nade wellington: jó hangulatú hely, nagyon kis kompakt belvárossal és jó nagy, lustán elterülő családiházas részekkel. A bulizóhelyek a magasházak és a kertvárosok közötti zónában vannak; tiszta Amerika. Sajna ezeket nem nagyon fedeztem fel, mert este 5-kor már annyira fáradt voltam, mintha hajnali 5 lett volna, mert hát az a dzsetleg… a szállásom csak kb. volt jó, messze nem annyira, mint amennyire nem érte meg az árát, de legalább megérkeztem valahova. Nagyon jók voltak a hajnali mászkálások – mert ugye jó korán kelek még mindig –, ébredező illetve elalvó város részegen hazatámojgkókkal és eltökélt turistákkal. Az előbbiek igen jól öltözöttek: hajnalban itt 12-13 fok van (aminél azért jobbra számítottam) fúj a szél és szitál az eső; na ebben az időben papucsban, sokszor rövidnadrágban, pólóban, ill. a hölgyek pántos ruhácskában közlekednek, és közben nagyon fáznak. Szóval teljesen mint Angliában. Nappal csak annyi a különbség, hogy 15-20 fok van. Érdekesen hideg és meleg van egyszerre, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni. De asszem muszáj lesz.

Közben pedig elhagytam Wellingtont. Felhívtam régi ismerősömet Irmát, aki Tamás barátommal zenélt annó, és jókat söröztünk fellépéseik után, és aki már több éve lakik Új-Zélandon, Irma és Betti kedvesen meghívtak magukhoz. Wellington amúgy is elég drága, a szállás meg különösen: egy olyan hely, ahova jó érzéssel mentem volna, na az kicsit meghaladta legalábbis az első időkre tervezett költségvetésemet. Szóval eljöttem Irmához (aki azért férfi) és Bettihez, akik egy Palmerston North nevű helységben laknak és határozatlan ideig ideköltöztem. Itt az első napok alapján jól megleszünk, innen fogom befejezni az otthoni munkákat, állásra pályázni, meg jönni menni, és a pénzemnél is maradni, mert itt azért a bérlés és az élet is olcsóbb. Bár a város az nem a világ közepe, sőt, tulajdonképpen elég béna, de a mostani dolgoknak megfelel: lehet belőle jól utazni, van benne könyvtár és egyetem is ahol talán valamilyen babérok is teremhetnek. Szóval most ez a helyzet. De lesz még más is.

namost próbálkozzunk