írok

Post 091223

Jártatok már vulkáni kráterben?

Hát én jártam. Miután úgy döntöttem, hogy megjutalmazom magam részben Karácsonyra, részben pedig a MÁV-telepes munka befejezésének okán. Ugye azt azért a legtöbben sejtettük, hogy a vulkánosság Új-Zéland egyik különlegessége, kevés hely van a világon, aktív vulkánok, gejzírek vulkáni tavak vannak. Nos ezekez néztem meg. Persze ez nem kevés pénz és idő, de mindenképpen megérte.

Szóval ezek a vulkánok itt úgy vannak hogy: Új-Zéland északi szigetét délnyugat-északkeleti irányban egy hatalmas törésvonal keresztezi. Az ország nyugati részén találkozik ugyanis a csendes-óceáni és a ausztáliai-polinéz kőzetlemez, és ennek mentén elég sok törésvonal alakult ki, és a földrengések is elég gyakoriak – állítólag már megéltem egyet, de fel se ébredtem… Naszóval, az északi szigetet keresztező törésvonal mentén több vulkán, vulkáni hátság és hegység húzódik viszonylag egy vonalban. A leghíresebb vulkános helyek nyugatról keletre a Mt Egmont (Mt Taranaki), Mt Ruapehu. Mt Tongariro, a Taupo felföld, illetve a tenger alatt folytatódó törésvonalon a Fehér-sziget (White Island). Míg a hegyek értelemszerűen magasak és vulkán kinézetűek, addig a Taupo felföldön a mindenféle más vulkánosság is megjelenik (természetesen azért itt is vannak működő vulkánok). A Taupo felföld Taupo-tól (mily meglepő) a tengerparti részekig terjed, központja Rotorua, ami egyben a turizmus központja is. Na, ide jöttem elsőre; Palmerston North-ból 5 órás buszutazás gyönyörű tájakon. Rotorua már rögtön vicces, mert mindenféle fortyogó, forrongó tó, iszapos terület van a városon belül, ill. annak szélén, amelyek kénes gőzt bocsátanak ki magukból, amitől sokszor az egész város záptojásszagú. A város egy hatalmas kalderrába települt (egy megavulkán kirobbant középső része), amelyben több nagy tó is van, rögtön egy a város mellett. A vulkánosságnak megvannak persze az előnye is, mert mindenhol kénes termálvízre települt fürdők, szállodák várják a turistákat. Itt az állam indította be a fürdőturizmust még a XIX.sz. végén, szóval itt van néhány szép régi fürdőépület is (az építészet általában elég szellemtelen itt). Az egyik fürdőt beválasztották a világ legjobb 10 fürdője közé, nos én este érkeztem és az út porát egy éjszakai fürdőzéssel itt mostam le magamról. Szép a fürdő, de ha ez az első tízben van, akkor a Gellértnek vagy a Széchenyinek is ott a helye. Ami nagyon menő benne, az a kilátás – a fürdő a tóra néz, illetve hogy sok kisebb medence van és közöttük kedves zöld részek, bokrokkal, sziklakertekkel. Aztán elszenderettem.

Másnap 7-re jött értem egy busz a szállásomra – ezek nem sok szót érdemelnek, olcsó alvóhelyek – és vittek a törésvonal utolsó felszíni nyomához a White Island vulkáni kráteréhez. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagy vulkán nőtt ki a tengerből, aminek csak a csúcsa látszik ki. Ide mentünk. A tengeri út Whakatane-ből indult, kb. másfél óra, 50 km. Útközben csuda dolgok történtek, pl. jöttek delfinek, gyilkos bálnák, és nagy csapatokban ugrálták körbe a hajót, elhagytunk egy-két kisebb szigetet, amit az angolok két hordó rumért vettek meg a maoriktól, akik viszont a legenda szerint elásták a hordókat, várván, hogy majd egy rumoshordó-fa nő ki a földből… hát állítólag nem nőtt, bár meg lehet próbálni, hátha.

A sziget tehát tulajdonképpen egy vulkán krátere. És a kráterben mászkáltunk. Azt hiszem a képek magukért beszélnek. Holdbéli táj, növény egyáltalán nincs, folyamatosan változó felszín, kénes lerakódások, füstölgő hegyoldalak, valószínűtlenül zöld, hipererős savakkal teli tó (a kis vízfolyások pH-ja csak 2 körül van – mint egy jobb gyomorsav), és mindenhol bugyogó sár, gőzölgő üregek és kénszag. Nem embernek való vidék, olyan erőkkel, amikhez nem mérhetjük magunkat, itt hegyek teremnek, és tűnnek el egyik pillanatról a másikra, valóban, mint a pokol. Nos ezt is megjártam. Bár ez tényleg nem embernek való vidék, itt évekig kénbányászat folyt. Csak aztán kitört a vulkán, és elvitte a kráterben felépített gyárépületeket. Az emberekkel együtt. Na, akkor abbahagyták a bányászatot.

Visszafelé az úton megálltam egy Hell’s Gate nevű helyen. Ezt a nevet Bernard Show adta ennek a termálvidéknek, ami tulajdonképpen egy 1-2 óra alatt bejárható völgy, bugyogó iszapforrásokkal, tavakkal, szilikát-teraszokkal. Ha ez a pokol kapuja, akkor a sziget valóban a pokol, onnan még menekülni se lehet. A Hell’s Gate termálvidékére egy fürdő is épült, itt is megmerítettem magam, és jó későn érkeztem meg szállásomra. Másnap reggel hátizsák a csomagmegőrzőbe, és mászkálás Rotoruában. Itt elmenten a város szélén lévő, termál-völgyre épült és a mai napig lakott maori faluba. Pont, mint egy idióta turista. Hát az tényleg ijesztő volt, hogy amikor a maori vezető azt mondta, hogy „most mindenki mondja azt maoriul hogy helló – Kai orua” (vagy valami ilyesmi), és mindenki mondta, kórusban, hangosan, érthetően (én nem). Brrr.

Egy maori falu abban különbözik a többitől, hogy sokkal szegényebb. Ezt nem értem, mert elég borsos áron lehet bejutni. De az ő dóguk, hogy mint csinálnak a pénzükkel. A termál-völgyre épült maori falu abban más mint a többi, hogy nem kell foglalkozni a meleg vízzel. A fürdés forró (40 plusz fokos) természetes tavacskákban, és ezekre épített fürdőviskókban történik. A főzés egyszerű, mert vagy ásnak egy lyukat a földbe, amibe belerakják az ételt és ha letakarják egy-két óra alatt megfő, vagy egyszerűen belelógatják a főznivalót egy forró (lobogó) tavacskába, majd kihúzzák onnan egy fél óra – óra múlva. Fűteni nem nagyon kell, mert a föld meleg.

A maori kultúra egy érdekes dolog. Faragásaik, maszkjaik tényleg szépek, fából, csontból és jádekőből faragnak mindenfélét. Kultúrájuk sok más részét a röpke 160 év alatt, amióta a fehér ember komolyabb mennyiségben megjelent többé-kevésbé elvesztették. A meséiket hála a jó égnek leírták (írásuk nem volt, történelmüket, meséiket a szájhagyomány őrizte meg), de nyelvüket szinte teljesen elvesztették, zenéjük és táncuk pedig eléggé elsatnyult, a „nyugati” ember szája ízére alakították. Persze itt lehetett látni harci táncot (haka), amikor kinyújtják a nyelvüket a nagydarab, elég hájas maorik szumóznak. Valamint valamiért: jó üzleti érzékkel már az 1880-as években belépődíjat szedtek az idegenektől falvaik meglátogatásáért.

A falu szomszédságában működik egy maori kulturális és termál központ is. Ide középdélután érkeztem. Belépő jó sok, hezitáltam is, hogy bemenjek-e. Bementem, mint egy ártatlanul fényképezgető turista… A maori faragások nagyon menők voltak, ahogy egy-két épület is. Láttam kiwimadarat (mára csak 70ezer maradt belőlük, itt van egy madármentő program, és kiállítottak egy kis barnát). A kiwi úgy néz ki, mint egy nagyon szőrős focilabda, amiből kilóg alul két piszkafa láb, elöl meg egy újabb szőrős gombóc (fej) egy hosszú szívószállal (csőr). Vicces, ahogy így rohangászik. Pusztulásának fő oka az európai ragadozók elterjedése: macsek, menyét, borz, sündisznó, vadisznó (na jó, ez az utolsó kettő mindenevő).

Itt láttam igazi gejzírt is, szép nagy színes szilikát-teraszokkal, tavakkal. Ez a gejzír szinte minden órában kitör, akár 20-30 méteres magasságba. Ez azért ritka. Érdekes, mert ekkorra már tele voltam a sok új dologgal, és a gejzír már olyan volt,hogy oké, már ezt is láttam – a természetimádat része a dolognak nem nagyon működött. Azt hiszem ezek olyan dolgok, amiket tényleg meg kell nézni, ha lehet, de nem emberi, nem megnyugvást ad, hanem inkább felzaklat a folyamatos változásával.

A Rotorua tó az inkább egy jó kis üldögélőhely. Üldögéltem is sokat a partján, emiatt a csomagmegőrző bezárt. És fél órára rá indult a buszom a tengerpartra, Taurangába. Szóval az egy elég rossz érzés volt. Mondjuk az is hülyeség, hogy egy csomagmegőrző bezár délután fél hatkor… de Isten áldja a bevándorlókat, akik csomagmegőrző-takarításból élnek, kiadták a zsákot, így buszoztam tovább a tengerpartra, ahol esti sörözés, zenehallgatás, jövés-menés volt a program; ez mindenhol ugyanolyan, csak itt mondjuk még a magamfajtával is leállnak beszélgetni az emberek. Másnap tengerpartot néztünk Irmával, akihez itt csatlakoztam (a vendéglátóm), és egy kis tengerparti dombocskát is megjártunk (Mt Maunganui), szóval a tenger az olyan nagy, és belül tele van hallal, felül meg hajóval. Azt mondják legalábbis. Este ugyanaz, sörözés, beszélgetés a kedves részegekkel, aztán másnap usgyi vissza Palmerston North-ba.

Most már munkát is kéne találni, vagy miafene.