post_091201

Namost, eljött az ideje az írásnak, miután a dolgok kialakultak egy kicsit. Sőt. Szóval kezdődik a sztori ott, hogy elindultam. Az egyik legviccesebb az úton a frankfurti repülőtér volt, ahol a kedves ifjú hölgy alkalmazottak biciklivel közlekedtek az épületben, és a gránit burkolaton farolva fékeztek a kedves ifjú urak mellett. Mellettem senki nem fékezett… mindezt este 10-kor a többé-kevésbé kihalt reptéren, ahol néhány hozzám hasonló kortyolgatta sörét. Az igazi repülés csak akkor kezdődött, 12 óra Szingapúrig, úgy, hogy a kiváló Qantas emberei állandóan etetni és itatni akarják az embert. Nahát az első etap épp elég lett volna, de az csak az út fele volt. Szingapúr különben elég jó helynek nézett ki a repülőből, és amikor kimentem a teraszra rájöttem, hogy a Távol-keleten miért lusta mindenki, vagy miért akar nagy modern légkondícionált házban lakni: a páratartalom és a meleg a szó szoros értelmében mellbevágó. Nadeaztán irány Sydney, újabb 10 óra és harmadszorra néztem meg a Harry Potter és a félvér herceg című kiváló darabot… Sydneyből Wellingtonba már csak 3 óra volt az út, azt már fel se veszi az ember, mert annyira kész van a nemalvástól meg a fel-leszállástól. A wellingtoni reptéren majdnem fertőtlenítették az egyik cipőmet, mert ezek itt annyira félnek mindenféle baciktól, hogy csak na. Különben megvan rá az okuk; épp ma olvastam egy turisztikai rekreációs  fejlesztési dokumentumban – mert ilyeneket olvasgatok ráérő időmben – hogy pl. a patkányt utálják, ami érthető, de az opposzumot, a vaddisznót és a vadkecskét is, amelyeket ki akarnak irtani. A szarvasokat csak azért nem, mert azokat szeretik vadászni… nem jó itt állatnak lenni. Nade wellington: jó hangulatú hely, nagyon kis kompakt belvárossal és jó nagy, lustán elterülő családiházas részekkel. A bulizóhelyek a magasházak és a kertvárosok közötti zónában vannak; tiszta Amerika. Sajna ezeket nem nagyon fedeztem fel, mert este 5-kor már annyira fáradt voltam, mintha hajnali 5 lett volna, mert hát az a dzsetleg… a szállásom csak kb. volt jó, messze nem annyira, mint amennyire nem érte meg az árát, de legalább megérkeztem valahova. Nagyon jók voltak a hajnali mászkálások – mert ugye jó korán kelek még mindig –, ébredező illetve elalvó város részegen hazatámojgkókkal és eltökélt turistákkal. Az előbbiek igen jól öltözöttek: hajnalban itt 12-13 fok van (aminél azért jobbra számítottam) fúj a szél és szitál az eső; na ebben az időben papucsban, sokszor rövidnadrágban, pólóban, ill. a hölgyek pántos ruhácskában közlekednek, és közben nagyon fáznak. Szóval teljesen mint Angliában. Nappal csak annyi a különbség, hogy 15-20 fok van. Érdekesen hideg és meleg van egyszerre, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni. De asszem muszáj lesz.

Közben pedig elhagytam Wellingtont. Felhívtam régi ismerősömet Irmát, aki Tamás barátommal zenélt annó, és jókat söröztünk fellépéseik után, és aki már több éve lakik Új-Zélandon, Irma és Betti kedvesen meghívtak magukhoz. Wellington amúgy is elég drága, a szállás meg különösen: egy olyan hely, ahova jó érzéssel mentem volna, na az kicsit meghaladta legalábbis az első időkre tervezett költségvetésemet. Szóval eljöttem Irmához (aki azért férfi) és Bettihez, akik egy Palmerston North nevű helységben laknak és határozatlan ideig ideköltöztem. Itt az első napok alapján jól megleszünk, innen fogom befejezni az otthoni munkákat, állásra pályázni, meg jönni menni, és a pénzemnél is maradni, mert itt azért a bérlés és az élet is olcsóbb. Bár a város az nem a világ közepe, sőt, tulajdonképpen elég béna, de a mostani dolgoknak megfelel: lehet belőle jól utazni, van benne könyvtár és egyetem is ahol talán valamilyen babérok is teremhetnek. Szóval most ez a helyzet. De lesz még más is.